Amikor megérintette az arcom, az olyan volt, mint amikor a Pokol sötét bugyraiból egy kéz feléd nyúl, és visszaránt.
Ilyen volt maga az ébredés.
Egy lágy hang szólongatott, Arin-nak nevezett..

Nem így hívnak. Hogy is hívnak? Azt már nem tudom. Az elmém kihagy. Teljesen. Homályos, hogy hogyan kerültem ide, tudom mit szerettem csinálni. Írtam, alkottam, ez feladatom volt, de kegyetlenül elhagyott az erőm, az ihletem.

Két ember. Két ember arca dereng, akikkel találkoztam az utolsó napon.

Ellenőrizni akartak, ellenőrizni a munkámat, és azt is tudom, mennyire fájó dolgokat mondtak nekem, nem emlékszem mit pontosan, de még mindig nagyon rossz érzések fognak el, ha belegondolok.

Nagy nehezen félig az oldalamra fordulok, egyik karommal próbálom feltolni magam, a lány segít nekem. Nekitámasztom a hátam a falnak, ő megigazítja a párnám, hogy kényelmesebb legyen. Ezután az ágy melletti kis asztalról odaad nekem egy nagy csészét, benne egy kellemes illatú, gőzölgő, bár furcsa színű itallal. Tévedtem. Ez már nem az a szoba, ahol először feküdtem. Ott hideg volt, bedeszkázott ablakok, és nem volt ilyen az ágy. Ebben a szobában nagyobb ablakok vannak, csipkefüggönyökkel, a padló parkettázva van, bútorozott, minden bútor fából van.
- Ki vagy te? – nézek rá gyanakodva a lányra. Ő erre még jobban elmosolyodik, zavarba jön, és egy rakoncátlan tincsét a fülé mögé igazítja. Ez olyan tipikus női szokás, amikor valamit mi nők elfelejtünk, és szeretnénk kicsit aranyosak lenni, ezzel levenni a felelősségünkből egy picit.
- Elnézést! A nevem Irima. A bátyám, Rauko kért meg, hogy vigyázzak rád. Ő hozott ide közénk, amikor a védőkhöz indult, hogy megnézze, mi a helyzet. Az út mellett talált rád, látta, hogy súlyos az állapotod. Itt mindenki tartott tőled, mert még nem láttunk ilyet. Hasonlítasz ránk, emberféle vagy, az tény. De mégis másmilyen.

-Már bocsánat, még szép, hogy ember vagyok! Mi olyan rajtam, ami nem megszokott nálatok?

-Az öltözéked például, ahogy megérkeztél. Furcsa. És a hajad is. Nem olyan természetes. Az arcodon is sok minden volt, amiről azt hittük igazi, de mikor megmosdattunk,mind lekopott..

-Jobb helyeken a nők festik a hajukat. Kell a változatosság. És az arcukat is, igen. Szebbek lesznek tőle.

-Festeni? Mint a vásznat? Milyen buta szokás. Melyik dimenzióból estél át ide? Mondtam én apámnak, hogy jobban oda kéne figyelniük ezekre az átjárókra.

Ez a nő beteg. Szerintem behallucinálom magamnak. Minden bizonnyal elmentem kocsmázni miután beszéltem azokkal az emberekkel. Igen! Erre emlékszem! Csodálatos, lassan talán magamhoz is térek egy kicsit. Tudom, hogy melyik helyen voltam, mi is a neve? Hagyjuk, lényegtelen. Biztos belekevertek valamit a boromba, amitől beképzeltem mindenfélét, és most igazából a kórházban fekszem, még mindig röhögök magamon, nem sokára pedig érkezik egy nővér további gyógyszer dózisokkal, amelyeket belém fog nyomni, és tovább józanodok.

Lelépek az ágyról a padlóra, megpróbálok felállni. Mindenem zsibbad.

-Mit művelsz? – kérdezi aggodalmas hangon Irima.

-Nézd, te látomás! Nem létezel! Hagyjál szépen békén, vagy mondd meg, hol van a mosdó, mit bánom én, csak hazajussak innen!

-Hova haza?

-Dublinba! Vagyis… már nem Dublin, ott a szüleim élnek, én elköltöztem, de nekem tökéletes egyelőre Dublin is, amíg kitalálom ki vagyok.

-Dublin? Az hol van?

-Dublin Írország fővárosa… biztosan tudod! Liffey? Vikingek? Valami?!

Irima most elmerengve néz csak maga elé. Megbántam már, hogy ilyen indulatosan és lekezelően beszéltem vele. Ahogy itt állok, végignézek magamon, a szürke hosszú ujjú ruhán, a vastag fekete harisnyán, egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ismét tévedtem. Ez nem egy látomás…

Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, ki vagyok. Elemeire emlékszem az életemnek, halvány képekre csak. De öt mondatnál többet már nem tudnék megfogalmazni.
Leülök mellé az ágyra.

-Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani. Azt sem tudod, ki vagyok, és mégis ápolsz engem talán napok óta, ha nem több. Hálás vagyok érte.

-Semmi baj, Arin. A szekrényben találsz másik ruhát, ha ez nem megfelelő. Arra kérlek csak, hogy a sajátodat már ne vedd vissza. – mondta, aztán az ajtóhoz sétált, és visszapillantott: - Fél óra múlva lesz a nagy ebéd. Addigra készülj el, jó?

Várj! – kiáltottam utána. – Miért hívsz Arinnak?

Az „arin” – kezdte, és itt ismét elmosolyodott. – azt jelenti „reggel”. Szóval, Jó reggelt, Arin!