Kezdek magamhoz térni…

Még nem merem kinyitni a szemem.

Próbálok rájönni, hol is vagyok valójában.

Valószínűleg a földön fekszem, nyirkos, hideg padlón.

 A fejemben millió kis cintányéros majom püföli az agyamat. Dübörög a fejem, mindenem sajog. Nem bírom megmozdítani a végtagjaimat.

Erőt veszek magamon, nagy levegőt veszek, és kinyitom a szemem. A napfény néhány aranycsíkban kúszik át a bedeszkázott ablak résein.

Látom a leheletem a levegőben. Rettenetesen fázom.

Nyikorgást hallok, az ajtó kinyílik.

Valaki belép rajta. A szemhéjam csapóajtóként zárul össze a rémülettől, inkább azt tettetem, hogy még ki vagyok ütve.

A jövevény lassan átnyúl a lábaim és a lapockám alatt, majd lassan felemel. Ölben visz egy priccsre, ahová gondosan lefektet. Egyesével elkezdi kigombolni a blúzomat.

Emlékszem már, melyik blúz ez…

Karácsonyra vettem magamnak, még három évvel ezelőtt. Magányosan töltöttem szokásomhoz híven, ezért úgy döntöttem meglepem magam. Pasztellszínű vászonblúz, nem a legdrágább fajta, de nagyon csinos. Abból az alkalomból vettem fel, hogy találkozzak a kiadómmal és a lektorommal. Egyáltalán nem akartam menni, tudtam mi vár majd rám.

A puha, de mégis erős kezek most kibújtatnak ebből a blúzból, majd továbbmennek a szoknyámra, amely egy mozdulattal lekerül rólam. Nem egy nehéz eset.

Érzem, ahogy felugrik a vérnyomásom. Újra elönt a bágyadtság, még csukott szemmel is forog velem a világ.

Minden ismét elsötétül…