Végül felvettem a nekem kikészített világoskék kimonót.
Hozzá egy aranyos kis topánkát kaptam, a hajamat feltűztem. Kiléptem az ajtón. Egy igen hosszú folyosón találtam magam. A falakon festmények lógtak. A folyosó közepe tájékán hatalmas üvegajtó volt tárva-nyitva, ami a belső udvarra vezetett. Kiléptem a teraszra, amitől nem messze, a kertben két férfi beszélgetett. Nagyon hideg van, esik a hó. Ők nem fáznak. Az egyik magas volt, barna haját összefogva viselte, mint egy szamuráj. Úgy látszik, itt nagyon kedvelik a japán kultúrát, bár voltak a kertben más vallású művészek szobraiból is. A másik férfi is magas volt, de alacsonyabb kicsit az elsőnél. Neki hosszabb, sötét haja volt. Látszólag feszültek voltak, idegesek.
 A sötét hajú férfi ekkor rám nézett. Barna szemei szinte áthatoltak rajtam, kirázott a hideg. Ezután hirtelen hátat fordított nekem, és beszélgetőpartnerének, majd a szemben lévő ajtóhoz indult.
 - Arin! - hallottam Irima hangját. - Azt hittem már rég az étkezőben vagy! Gyere, sértésnek számít, ha késel egy ebédről!
 Beléptünk az étkezőbe. Óriási volt az asztal, de kevesebb ember ült körülötte, mint amennyi főre ez tervezve lett. Elegánsan fel voltak öltözve. Kissé kellemetlenül éreztem magam, még úgy is, hogy a nők szintén kimonóban voltak. Az előbbi barna hajú férfi, akit a kertben láttam, odalépett Irimához, megcsókolta az arcát, átfogta a derekát, és felém fordult.
 - Üdvözöllek, Arin. A nevem Thalion. Irima a feleségem, őt már ismered. Kérlek, foglalj helyet köztünk.
Amikor azt mondta, hogy "köztünk", én azt hittem a társaságra célzott. Ehelyett Irima és Thalion közé ültettek le. Eddig csak azt hittem, hogy kellemetlenül érzem magam, ennél rosszabb már csak az lenne, ha közölnék, hogy náluk hagyomány a vendég felfektetése az asztalra, természetesen pucéran, és ilyenkor az ő testéről fogyasztják el a desszertet, mert ez mindenkinek boldogság.

 Thalion megemelte a poharát, bemutatott a társaságnak, és már éppen jó étvágyat kívánt volna, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a sötét hajú férfi.
 - Elnézést a késésért. - vetette oda félvállról, és leült az asztalfőre, Thalion mellé.

 - Rauko, igazán tanulhatnál egy kis jó modort. Ez az állandó késésed már több a soknál. - sziszegte neki Irima.
 - Szerintem igazán rossz hatással van rád a gyermekvállalás. Tanulhatnál előtte róla egy kicsit, hogy a saját bátyámat nem kezelem a kölkömként.

 - Fejezzétek be. - zárta le a beszélgetést végül Thalion. - Jó étvágyat mindenkinek!

A tányérokban meleg, zöldségekkel és tésztával teli leves gőzölgött. Az általam megszokott evőeszközök helyett azonban csak evőpálcikákat találtam.

 - Thalion.. -szólítottam meg a szomszédom - Ne haragudj, de ti miért vagytok ennyire oda ezért a kultúráért?
 - Nagyon egyszerű. Nem igazán vannak olyan eszközeink, amellyel a te világodban lévő alumínium dolgokat legyárthatnánk. Az öltözéket pedig kifejezetten csinosnak találjuk.

 - Hogy érted azt, hogy az én világom?

 - Erről még ráérünk beszélgetni. Ne idegeskedj, falatozz nyugodtan. - mosolygott rám, és folytatta az evést.

Mondani könnyű. Soha nem ettem még pálcikákkal, így az evés sem volt gyerekjáték. Egy ideig Irima visszafojtottan kuncogott ennek láttán, aztán megpróbált megtanítani, kevesebb sikerrel. Végül alig hallhatóan felajánlotta, hogy ha nem szeretnék tovább szenvedni vele, akkor tehetek úgy, mintha ettem volna, de nem kívánnék most többet enni, mert nem érzem túl jól magam. Az ebéd után pedig majd hoz nekem enni, és úgy eszem meg, ahogy szeretném, de a közös étkezésnél meg ne próbáljam a kezemet használni, mert akkor engem falnak fel. Ennek hallatára összerándultam, ő pedig mosolyogva kacsintott rám, jelezve, hogy csak viccelt. Érdekes humor.

A hamikázás után kitaláltam, hogy szundítok egyet a szobámban addig, ameddig Irima meg nem hozza az ebédemet. Ahogy sétáltam a folyosón visszafelé, ismét láttam a kertben Thaliont és Raukot, ezúttal hallottam is őket. Elbújtam az üvegajtó mögött, és onnan hallgatóztam. Tudom, hogy undorító szokás, de nem bírtam megfékezni a kíváncsiságomat.

 Bár mentem volna tovább! Meg is értettem, miért nem pártolja senki a hallgatózást. Thalion és Rauko rólam vitatkoztak. Thalion ellentmondást nem tűrően magyarázta folyamatosan, hogy nekem vissza kell mennem a "saját világomba", amíg tehetem, nem helyes, hogy itt vagyok, ez egy baleset. Rauko pedig tudta, hogy milyen világokról beszélt, ő pedig arról próbálta meggyőzni Thaliont, hogy húzhatnak belőlem elég haszont, ha itt maradok, mert én vagyok az élő bizonyíték rá, hogy vissza lehet jutni, nem értettem az egészet.

Amit tökéletesen levontam ebből a dialógusból, az az, hogy én itt egy nem kívánatos személy vagyok. Ha Thalion ezen a véleményen van, valószínűleg Irima is. Képmutató népek ezek. Kétségbeesve rohantam át a folyosón, az étkezőn, ami már üres volt, és le volt szedve az asztal, míg eljutottam egy nagy ajtóig, amn keresztül kijutottam a szabadba. Nyerítést hallottam. Istálló! Itt egy istálló, az istállóban pedig lovak vannak, amin gyorsan el lehet pucolni innen. Elkezdtem futni a bokáig érő hóban a kis topánkámban, megtaláltam az istállót. A lovak nem voltak felnyergelve. Kiválasztottam egy fekete kancát, megkapaszkodtam a boxokat elválasztó falban, és nagy nehezen feltornáztam magam a hátára. Belemarkoltam a sörényébe, igyekeztem minél erősebben fogni, miközben belerúgtam az oldalába. Kegyetlen embernek érzem magam. Kihallgattam egy beszélgetést, loptam egy lovat, akit bántottam is, és aki ettől bevadulva kiront most velem a kapun, és vágtat az erdő felé. Szinte száguldunk,amikor a ló egyszer csak felugrott a magasba, lezuhantam róla. A hóban fekszem, meg sem bírok mozdulni. A fekete kanca tovább vágtatott, nem tudom, merre lehet. Akkor vesztettem ismét eszméletem, amikor megláttam Raukot, ahogy felém nyúl és felemel.

Amikor megérintette az arcom, az olyan volt, mint amikor a Pokol sötét bugyraiból egy kéz feléd nyúl, és visszaránt.
Ilyen volt maga az ébredés.
Egy lágy hang szólongatott, Arin-nak nevezett..

Nem így hívnak. Hogy is hívnak? Azt már nem tudom. Az elmém kihagy. Teljesen. Homályos, hogy hogyan kerültem ide, tudom mit szerettem csinálni. Írtam, alkottam, ez feladatom volt, de kegyetlenül elhagyott az erőm, az ihletem.

Két ember. Két ember arca dereng, akikkel találkoztam az utolsó napon.

Ellenőrizni akartak, ellenőrizni a munkámat, és azt is tudom, mennyire fájó dolgokat mondtak nekem, nem emlékszem mit pontosan, de még mindig nagyon rossz érzések fognak el, ha belegondolok.

Nagy nehezen félig az oldalamra fordulok, egyik karommal próbálom feltolni magam, a lány segít nekem. Nekitámasztom a hátam a falnak, ő megigazítja a párnám, hogy kényelmesebb legyen. Ezután az ágy melletti kis asztalról odaad nekem egy nagy csészét, benne egy kellemes illatú, gőzölgő, bár furcsa színű itallal. Tévedtem. Ez már nem az a szoba, ahol először feküdtem. Ott hideg volt, bedeszkázott ablakok, és nem volt ilyen az ágy. Ebben a szobában nagyobb ablakok vannak, csipkefüggönyökkel, a padló parkettázva van, bútorozott, minden bútor fából van.
- Ki vagy te? – nézek rá gyanakodva a lányra. Ő erre még jobban elmosolyodik, zavarba jön, és egy rakoncátlan tincsét a fülé mögé igazítja. Ez olyan tipikus női szokás, amikor valamit mi nők elfelejtünk, és szeretnénk kicsit aranyosak lenni, ezzel levenni a felelősségünkből egy picit.
- Elnézést! A nevem Irima. A bátyám, Rauko kért meg, hogy vigyázzak rád. Ő hozott ide közénk, amikor a védőkhöz indult, hogy megnézze, mi a helyzet. Az út mellett talált rád, látta, hogy súlyos az állapotod. Itt mindenki tartott tőled, mert még nem láttunk ilyet. Hasonlítasz ránk, emberféle vagy, az tény. De mégis másmilyen.

-Már bocsánat, még szép, hogy ember vagyok! Mi olyan rajtam, ami nem megszokott nálatok?

-Az öltözéked például, ahogy megérkeztél. Furcsa. És a hajad is. Nem olyan természetes. Az arcodon is sok minden volt, amiről azt hittük igazi, de mikor megmosdattunk,mind lekopott..

-Jobb helyeken a nők festik a hajukat. Kell a változatosság. És az arcukat is, igen. Szebbek lesznek tőle.

-Festeni? Mint a vásznat? Milyen buta szokás. Melyik dimenzióból estél át ide? Mondtam én apámnak, hogy jobban oda kéne figyelniük ezekre az átjárókra.

Ez a nő beteg. Szerintem behallucinálom magamnak. Minden bizonnyal elmentem kocsmázni miután beszéltem azokkal az emberekkel. Igen! Erre emlékszem! Csodálatos, lassan talán magamhoz is térek egy kicsit. Tudom, hogy melyik helyen voltam, mi is a neve? Hagyjuk, lényegtelen. Biztos belekevertek valamit a boromba, amitől beképzeltem mindenfélét, és most igazából a kórházban fekszem, még mindig röhögök magamon, nem sokára pedig érkezik egy nővér további gyógyszer dózisokkal, amelyeket belém fog nyomni, és tovább józanodok.

Lelépek az ágyról a padlóra, megpróbálok felállni. Mindenem zsibbad.

-Mit művelsz? – kérdezi aggodalmas hangon Irima.

-Nézd, te látomás! Nem létezel! Hagyjál szépen békén, vagy mondd meg, hol van a mosdó, mit bánom én, csak hazajussak innen!

-Hova haza?

-Dublinba! Vagyis… már nem Dublin, ott a szüleim élnek, én elköltöztem, de nekem tökéletes egyelőre Dublin is, amíg kitalálom ki vagyok.

-Dublin? Az hol van?

-Dublin Írország fővárosa… biztosan tudod! Liffey? Vikingek? Valami?!

Irima most elmerengve néz csak maga elé. Megbántam már, hogy ilyen indulatosan és lekezelően beszéltem vele. Ahogy itt állok, végignézek magamon, a szürke hosszú ujjú ruhán, a vastag fekete harisnyán, egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ismét tévedtem. Ez nem egy látomás…

Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, ki vagyok. Elemeire emlékszem az életemnek, halvány képekre csak. De öt mondatnál többet már nem tudnék megfogalmazni.
Leülök mellé az ágyra.

-Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani. Azt sem tudod, ki vagyok, és mégis ápolsz engem talán napok óta, ha nem több. Hálás vagyok érte.

-Semmi baj, Arin. A szekrényben találsz másik ruhát, ha ez nem megfelelő. Arra kérlek csak, hogy a sajátodat már ne vedd vissza. – mondta, aztán az ajtóhoz sétált, és visszapillantott: - Fél óra múlva lesz a nagy ebéd. Addigra készülj el, jó?

Várj! – kiáltottam utána. – Miért hívsz Arinnak?

Az „arin” – kezdte, és itt ismét elmosolyodott. – azt jelenti „reggel”. Szóval, Jó reggelt, Arin!

Kezdek magamhoz térni…

Még nem merem kinyitni a szemem.

Próbálok rájönni, hol is vagyok valójában.

Valószínűleg a földön fekszem, nyirkos, hideg padlón.

 A fejemben millió kis cintányéros majom püföli az agyamat. Dübörög a fejem, mindenem sajog. Nem bírom megmozdítani a végtagjaimat.

Erőt veszek magamon, nagy levegőt veszek, és kinyitom a szemem. A napfény néhány aranycsíkban kúszik át a bedeszkázott ablak résein.

Látom a leheletem a levegőben. Rettenetesen fázom.

Nyikorgást hallok, az ajtó kinyílik.

Valaki belép rajta. A szemhéjam csapóajtóként zárul össze a rémülettől, inkább azt tettetem, hogy még ki vagyok ütve.

A jövevény lassan átnyúl a lábaim és a lapockám alatt, majd lassan felemel. Ölben visz egy priccsre, ahová gondosan lefektet. Egyesével elkezdi kigombolni a blúzomat.

Emlékszem már, melyik blúz ez…

Karácsonyra vettem magamnak, még három évvel ezelőtt. Magányosan töltöttem szokásomhoz híven, ezért úgy döntöttem meglepem magam. Pasztellszínű vászonblúz, nem a legdrágább fajta, de nagyon csinos. Abból az alkalomból vettem fel, hogy találkozzak a kiadómmal és a lektorommal. Egyáltalán nem akartam menni, tudtam mi vár majd rám.

A puha, de mégis erős kezek most kibújtatnak ebből a blúzból, majd továbbmennek a szoknyámra, amely egy mozdulattal lekerül rólam. Nem egy nehéz eset.

Érzem, ahogy felugrik a vérnyomásom. Újra elönt a bágyadtság, még csukott szemmel is forog velem a világ.

Minden ismét elsötétül…

Dimenziókban élünk.

 Nos, ezeket a dimenziókat egyáltalán nem úgy kell elképzelni, ahogyan az emberiség tette.
Tekintsünk el egy kicsit attól az elmélettől, hogy ha merőlegeseket állítunk egymásra, újabb és újabb dimenziókat hozunk létre. Tekintsünk el ettől a fogalomtól, a matematikától, és az egész világtól.
Ez már rég nem az, amiben eddig éltünk, és léteztünk.

A Földön élő emberiség túlnépesedett. Élhetetlenné vált a bolygó, minden erőforrás kimerült. A gyermekvállalási korlátozás, és az egyéb törvények megbuktak. A gazdaság összeomlott, a legtöbb országban válságos helyzetek uralkodtak. Kiéleződtek a társadalmi rétegek, és az etnikumok közötti nézeteltérések. Mindenki, egészen egyszerűen mindenki találni akart egy indokot arra, hogy ő miért fontosabb, mint a másik, miért érdemli meg ő jobban az életet, mint a fajtársa. Az emberekkel együtt a bűnesetek száma is rohamosan szaporodott. Szinte nem maradt olyan ország, ahol ne lett volna mindennapos a lopás, rablás, gyilkosságok.
A vezető hatalmak ekkor megkezdték a deportálások és a megsemmisítőtáborok szervezését. Senki sem maradhatott biztonságban. Kivégezték a legkülönbözőbb etnikumú embereket, azért, mert ők valamiért mások. Nem volt kivétel. Ezután következtek sorra a betegek, az idősek, a hátrányos helyzetűek. Egyik napon egy szegényt végeztek ki, mert ő nem ér annyit, máskor egy gazdagot gyilkoltak meg, mert ő csak ül a pénzén, másoknak pedig alig van lehetőségük dolgozni. Amikor már az életszínvonal sem számított, a rang sem. Elnökök haltak meg sorra, akiket nem tartottak elég erős kezűnek. Járványok pusztítottak a rengeteg holttest révén.
 Az egyházak eleinte könyörögtek Isten segítségéért, már amelyiket nem számolták fel. A hívő emberekbe szorgosan csepegtették a reményt, de egyre többen álltak el az imától, mikor nem változott semmi. Volt, aki megtagadta Istent, és volt, aki szentül hitt abban, hogy ez egy új világ kezdete. Abban, hogy eljön a végítélet, és ez most csak a rosszakat sújtja. Természetesen sok ember közülük is életét vesztette.
 De nem tévedtek. Valóban eljött az új világ.
 Csak nem úgy, ahogyan arra számítottak.
Isten meggyengült, elkeseredve láttán, hogy az ember mire képes, hátat fordított nekik. Rájuk bízta, mit tesznek.
Sátán azonban a félelem, a káosz, és a rettegés láttán majd kicsattant az örömtől, és megragadta az alkalmat. Hatalmas erőre tett szert, és egy csapásra megsemmisítette a Földet, és azt a világot, amit ismertünk.
 De az embereket nem...
Létrehozott öt dimenziót. És van még egy, amiről neki jobb nem tudnia. Ez a lázadók dimenziója, a Hatodik Dimenzió. Mi tudjuk, hogy létezett a Föld. Tudjuk jól, milyen volt. És nem nyugszunk addig, ameddig az emberiség egy új esélyt nem kaphat arra, hogy változtasson, és jóvá tegyük, amit elrontottunk.